Riley Subs
2. fejezet
A falu főtere sokkal tágasabb és romosabb lett a korábbinál. A házak deszkáin még mindig pattogott a tűz. Öt ezüstköpenyes védelmező és egy sötét rongyokba öltözött alak hívta éppen vissza a familiárisokat. A sárkány teljes hosszában elterült, a torkából vérpatak csurgott, szárnyai megtépázva feküdtek a kövezeten – olyan szögben, ahogy egy élő sárkány soha nem tartaná őket.
A védelmezők vezetője a karjára hívta a viharmadarat. Sötét szeme már nem szikrázott, és most, hogy a csata ádáz feszültsége eltűnt az arcáról, Charnal megállapította magában, hogy kivételesen jóképű. Fiatal arcán hosszú évtizedek bölcsessége tükröződött, az áldásnak köszönhetően volt halhatatlan. Hosszú haja szürkén omlott a vállára, mintha átvette volna az egyenruhája színét. Úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki az öltözőszobájából, ahol épp a főpapi jelvényét fényesítgette. Csak a kezében tartott, véres kard emlékeztetett rá, hogy az imént még egy sárkánnyal harcolt. A karján, a csuklója fölött alig egy centivel egy apró gyöngyben viselte magán az istenének áldását.
Vele ellentétben Charnal hajába szalmaszálak ragadtak, amiket még a sárkánnyal vívott csata sem tudott teljes mértékben eltüntetni. A rongyait inkább nem is számolta. Nem a sárkány karma okozta az első szakadást rajtuk.
A Charnal hátán húzódó karmolás nem lehetett túl mély, nem akadályozta a mozgásban, csak szüntelenül égett. Sayának nem esett baja, a párduc legfeljebb elfáradt egy kicsit, de még mindig morgott a döglött sárkány felé, és Charnal érezte a kötelékükön keresztül, hogy a macska szívesen belekóstolna.
Tudta, hogy ezek a védelmezők nem ismerhetik fel őt, hacsak nem látta valaki, ahogy a lélekkarmokat használja. A Fátyol innenső oldalán csak halványan emlékeztetett a régi, dicső önmagára. A pokolba is, még magát sem ismerte meg a tükörben!
De ő felismerte a Viharpalota papjait, és egyáltalán nem örült nekik. Elvégre, ha csak egyvalakit ölhetett volna meg a Fátylon túli világból, akkor minden további nélkül Osane-ra, a Viharpalota istenére esik a választása. Az ő árulása fájt legjobban.
Az lett volna a legjobb, ha minél hamarabb kereket old. De még el akart intézni valamit.
– Bosszút állunk rajta – címezte Sayának a szavait, és a földön heverő pengéket vette szemügyre. Most, hogy már nem volt élet-halálkérdés, természetesen azonnal talált egy tökéletes állapotban lévő szablyát. Messziről is kiszúrta a sárkánynak azt a karmát, amelyik belékarmolt. A vér máris megfeketedett rajta. Charnal odamasírozott, majd a szablyával lenyeste a karmot – lényegében az utolsó ujjpercet –, és imádattal szemlélte zsákmányát.
– Mit művelsz? – hallotta az egyik pap elborzadó kérdését.
– Szerzek magamnak egy kiváló fegyvert – adta meg a magyarázatot. Egy kis munkával tökéletes tőrt formálhat belőle.
– Megsérültél – a főpap szavában nem volt kérdő hangsúly, ahogy Charnal felé lépett. Csak a szemöldöke rándulása jelezte, hogy ő sem tartja normálisnak a férfi viselkedését, de aztán úgy mérte végig a maradék sárkánykarmokat, mintha ő is tudna mit kezdeni velük, épp csak méltóságán alulinak tartaná leszedni őket a dögről.
– Semmiség – biztosította azonnal Charnal, és hátrált egy lépést. – Kösz a segítséget. Remélem, összefutunk még! – intett búcsút, de hiába. A griff, amelyik az imént megpörkölt szárnyai miatt kényszerült a földre, most az útját állta. A gazdájával együtt. Az ádáz tekintetű férfi mellett a familiáris lemaradt egy fél lépéssel, és lehajtotta a fejét, mintha esze ágában sem lenne bántani Charnalt, ugyanakkor a gazdájának sem merne élesen ellent mondani.
– Várj! Van hozzád néhány kérdésem – mondta a főpap. Kellemes hangon beszélt, sőt, mintha egy kis barátságos élt is a hangjába csempészett volna, de Charnalt akkor is kiverte a víz. Egy évvel korábban látta ezt a férfit, egy hatalmas, hófehér csatamén hátán, villámló karddal a kezében, a létező legfenségesebb viharmadár szárnyai alatt. Ha akkor szemtől szemben állnak, ez a férfi nem lett volna ellenfél számára, de akkor nem ütközhetett meg vele. Most? Hát, ha fogadnia kellett volna egy esetleges párbaj kimenetelére, nem biztos, hogy magára voksol.
Végignézett a férfi sárkányvértől foltos kardján.
Biztos, hogy nem magára voksol.
– Miért velem foglalkozol? – fordult felé Charnal, és igyekezett könnyed hangot megütni. – Semmi közöm ehhez az egészhez, csak a közelben jártam. Ti még nem voltatok sehol, én meg nem hagyhattam, hogy ez a dög kiirtsa az egész környéket. Jó, hogy ideértetek, egyébként. De nekem most… – mondta, és észre sem vette, hogy kérdés nélkül is magyarázkodni kezdett, ami különösen gyanússá tehette. A főpap szeme összeszűkült, és mintha a többiek is közeledtek volna egy-egy fenyegető lépést.
– Ellátjuk a sebedet. Közben beszámolhatsz róla, hogy ki vagy te, és miért van melletted egy közönséges nagymacska – tűnt el a barátságos hang a főpap szavaiból.
– Saya egy fekete párduc! Még hogy közönséges! – horkant fel Charnal.
– Tudod, hogy miről beszélek – lépett közelebb a főpap. A viharmadárnak megvillant a szeme.
Még szép, hogy Charnal tudta. A védelmezők a Fátylon túlról választottak maguknak familiárist. A Celaste világából származó lényeknek gyakran volt mágikus hatalmuk: a viharmadár villámokat szórt, a sárkány tüzet okádott, és így tovább, mind olyasvalami, amit a földi állatok képtelenek lettek volna produkálni. A szövetség földi tagja, az adott védelmező pedig a fizikai horgonyt adta hozzá a cseréhez, és biztosította, hogy a túlvilági lények ne porladjanak el idő előtt. A gazda nélküli bestiák is megoldották valahogy, a sárkányok például a kincsükhöz horgonyozták magukat. Ez utóbbi Charnal és Saya szövetségében is ugyanígy működött, csak éppen fordítva. Saya volt a horgony, Charnal pedig rendelkezett némi – sajnos egyre kevesebb – túlvilági hatalommal.
De Charnal szerencséjére nem minden védelmező volt elég ügyes, erős vagy szerencsés ahhoz, hogy egy Fátylon túli bestiát válasszon társául.
– Sayánál jobb familiárist keresve sem találsz – pillantott a macskára. – Különben sem tartozom neked magyarázattal.
A griffmadár fújtatott egyet Charnal háta mögött. Valaki tiszteletlenségről motyogott, amit a főpap nem tűrhet. Charnal csak szerette volna elhúzni a csíkot, de pillanatok alatt elfogták volna, úgyhogy meg sem próbálta.
A viharmadár valószínűleg súgott valamit a gazdájának a kötelékükön keresztül, mert a főpap egy pillanatra ráemelte a tekintetét. Amint a férfi újra megszólalt, már ismét barátságosan tette, de valahogy úgy, mint ahogy egy király próbál bizalmat ébreszteni az egyik jelentéktelen alattvalójában.
– Igazad lehet – bólintott. – Nem tartoznál magyarázattal, ha nem lennél eleve gyanús. Melyik palotánál szolgálsz?
Charnal csípőből válaszolt.
– Corin vagyok, Rashar papja.
A főpap szemöldöke a magasba szaladt, és lerítt róla, hogy nem hisz neki. Pedig Charnal nyelvére úgy csúszott az álnév, mintha örök idők óta így szólítanák.
Corin, Corin, Corin, ismételte magában. Ciki lesz, ha megszólítják, és nem figyel fel rá.
Kényelmes hazugság volt. Rashar papjai világjáró, magányos, kóbor szerzetesek voltak, akik megelégedtek a legegyszerűbb ételekkel és szalmaággyal, és azzal, hogy cserébe nem kell értelmetlen szabályoknak megfelelniük. Ráadásul Rashar volt az egyik olyan istenség, aki nem vette ki a részét a háborúból, és nem akarta két lábbal eltiporni Charnalt.
– Hát persze – bólintott a főpap, és viszonozta a bemutatkozást – Amnon vagyok, Osane főpapja.
– Tudom, hogy mire gondolsz – szólalt meg hirtelen ötlettől vezérelve Charnal. – Még mindig keresitek Charnal papjait, és most ők se nézhetnek ki sokkal jobban, mint én. De hidd el, semmi közöm hozzájuk. Egyikkel se futottam össze. Szerintem sokkal fontosabb lenne a sárkánnyal foglalkozni, és azzal, hogy ki fosztotta ki az odúját.
– Honnan tudod, hogy kifosztották az odúját? Te tetted? – villant meg a főpap szeme.
– Úgy nézek én ki, mint akinél több zsáknyi arany és drágakő van? Egy árva kardom sincs! – háborodott fel Charnal. – A sárkányok akkor támadnak így, ha valaki kifosztja őket. És különben sem volt nehéz kitalálni. Folyton azt üvöltözte, hogy „visszaszerzem, visszaszerzem!”
Még ha nem is tűzokádás közben, nyugtázta magában Charnal. De tényleg ezt hajtogatta, csak korábban, amikor Charnal megpróbálta lebeszélni a támadásról.
A főpap elengedte a dolgot. Nagy levegőt vett és megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy a gyanakvása nem múlt el teljesen, de az is, hogy rettenetes hibának tartaná megbüntetni egy ártatlant.
Ha tudta volna, hogy nem Charnal egyik papja, hanem maga Charnal áll vele szemben, valószínűleg már megmártóztatta volna benne azt a finom gonddal készített kardját.
– Megmentetted Nyx életét – pillantott a viharmadárra. – Tartozom neked annyival, hogy nem bilincsellek meg. De velünk kell jönnöd.
– És ha nem akarok? – próbálkozott Charnal.
– Akkor megbilincsellek – vágta rá Amnon.
Charnal velük tartott.
Végtére is Amnon ragaszkodott hozzá, úgyhogy Charnal meg sem próbált jól viselkedni. Már a palota köré épült városban is úgy bámészkodott, mintha soha nem látott volna ilyen fényűző helyet, és minden árus portékáját megfogdosta, amíg rá nem szóltak.
A Viharpalota tágas csarnokai, fényűző folyosói, faragott korlátos, szépen megmunkált lépcsői, az ezüstből kovácsolt, álló gyertyatartók, a dicső csatákról készült festmények mintha csak azért lettek volna, hogy elkápráztassák a vendégeket. Charnal még pontosan fel tudta idézni a saját palotáját, és ami azt illeti, ott mindennek haszna és funkciója volt. Vele ellentétben a Viharpalota csak úgy hemzsegett a szemkápráztató díszektől.
Csakúgy, mint a szolgáktól. Egy strázsáló őrt sem látott, elvégre Osane papjai meg tudták védeni magukat, de a jelek szerint teát főzni már nem voltak képesek.
A palota egyik orvosa – az ígéretnek megfelelően – ellátta és bekötözte a Charnal hátán ejtett sebet, megmosakodhatott és kapott egy új öltözéket, és még egy óra sem telt el, mire Amnon ismét magához intette.
A főpap egy fél lépéssel Charnal előtt járt és mutatta az utat. Charnal folyton lemaradozott, amíg megcsodált egy-egy festményt, és nagyon igyekezett elrejteni a fintorait. Tudta, hogy egy jól irányzott átkozódással rögvest felfedné a kilétét, úgyhogy semleges arccal vette tudomásul, hogy a Fantompalota egy sötét, borzalmas hely, a Fantomok Fejedelme pedig egy rettenetes, ádáz alak, és magában azt is hozzátette, hogy az anyját a festőnek.
Amnon végül egy jelöletlen ajtón nyitott be. Charnal előzetes számításaival ellentétben nem börtön volt.
– Foglalj helyet! – intett a főpap egy kerevet felé, de Charnal állva maradt. Saya helyette is teljesítette a parancsot: felugrott a párnákra, körbejárva kitapasztalta, hogy hol a legpuhább, majd kényelmesen elterült.
Amnon nagyot sóhajtott. A viharmadara jól nevelten felszállt a saját ülőrúdjára, és kényelmesen tollászkodni kezdett.
Charnal viszont kihasználta az alkalmat, és körülnézett a helyiségben.
Először a középen álló emelvényen akadt meg a szeme: mintha egy kemencét építettek volna a Viharpalota közepére, mellette pedig klasszikus kovácsszerszámok pihentek.
Rengeteg volt a fény. Az egyik falat szinte teljes egészében ablakok foglalták el, és csak úgy ragyogtak a délelőtti napsütésben. A vele szomszédos oldalon polcok sorakoztak, tekercsekkel és könyvekkel, és furcsa szerszámokkal, amik közül Charnal csak néhány csipeszt, vésőt, csiszolópapírt ismert fel. A szemben lévő fal viszont kész kiállítás volt. Drágakövekkel kirakott pengék, a pallosoktól a tenyérnyi dobótőrökig, szablyák és félkezes kardok – és annyi volt belőlük, hogy meg se tudta számolni.
– Áhá! Szóval te fosztottad ki a sárkány odúját! – vigyorodott el.
Amnon elengedte a füle mellett a nonszensz vádat. Leült a szerszámokkal és tekercsekkel teli polc melletti székre, az ölébe vette a sárkányvértől foltos kardját, és nagy műgonddal tisztogatni kezdte.
– Ne nyúlj semmihez! – szólalt meg hirtelen.
Charnal már éppen levett volna egy rubinnal kirakott tőrt a falról, de ezúttal engedett a házigazdának.
– Itt laksz? – tárta szét a karját színpadiasan.
– Ez a műhelyem – vetett rá Amnon egy lesajnáló pillantást.
– És beengedsz ide egy kívülállót? Mi van, már nem is tartasz tőle, hogy titokban Charnal papja vagyok, és csak az alkalomra várok, hogy elvágjam a torkodat?
– Charnal és a papjai szörnyetegek. Ne hasonlítsd hozzájuk magadat! Ők soha nem próbálnának meg segíteni egy falun, és főleg nem kockáztatnák az életüket egy familiárisért.
Ez a szavakból formált tőr egyenesen Charnal szívébe repült. Egy egészen kicsit félreismerték. Talán.
– Akkor miért ragaszkodtál hozzá, hogy veled tartsak?
– Mert Rashar papja sem vagy.
– Na és ezt meg honnan veszed? – lépett fel Charnal az emelvényre, és közelebbről is szemügyre vette a kemencét. Az most hideg volt és tiszta. Annyi hamu sem maradt benne, amivel egy tűzgyík jóllakhatott volna.
– Rashar papjai a homlokukon viselik az áldás gyöngyét. Nincs kivétel – válaszolt szárazon Amnon.
– Hogy az a csimpánzfülű rókafajzat vinné el… – adott hangot goromba gondolatainak Charnal.
– Szóval, Corin, kinek a szolgálatában is állsz? – érdeklődött mosolyogva Amnon, és a szemében diadal csillogott.
Charnal először nem értette, hogy kiről beszél, de még épp időben kapcsolt.
– Mi van, ha már nem állok Rashar szolgálatában? – kérdezett vissza.
Amnon szeme felcsillant, mintha pontosan ebben reménykedett volna.
– Akkor jó helyen jársz, hogy egy másik istenségnek fogadj hűséget.
– Nálatok a főpap végzi a toborzást? – vetette oda foghegyről Charnal.
Hogy. Ő. Hűséget. Fogadjon. Osane-nak.
A nagy lóf… túrót!
– Csak kivételes esetekben – biztosította Amnon. – Nos? Mit gondolsz?
Charnal az ajkába harapott, és megpróbálta követni Amnon gondolatmenetét, visszaidézve az első szóváltásukat. A főpap talán abban reménykedett, hogy újabb tehetséges harcost toborozhat a saját templomának. Elvégre nem volt olyan egyszerű embereket találni, Charnal ezzel sokszor szembesült. Kevesen mertek és tudtak kiállni a Fátylon túlról szabadult szörnyek ellen. Ha valóban gyanakodott is rá, hogy neki bármi köze van – vagy volt – ahhoz a szörnyeteg Charnalhoz, akkor ezt a gyanakvást időközben elaltatta magában.
Mielőtt Charnal válaszolhatott volna, egy rövid kopogás után kinyílt az ajtó, és egy lány lépett be rajta, kezében egy méretes tálcával.
– Méltóságos uram, az ebéd elkészült – szólalt meg a lány. Leplezetlen kíváncsisággal mérte végig Charnalt.
Amnon talán nem örült neki, hogy ezzel elillant a pillanat, amíg választ követelhet az ágról frissen szakadt új alattvalójától, de Charnal kapva kapott az alkalmon. Kivette a tálcát a lány kezéből, megköszönte a szolgálatot, és elhelyezte a tálcát az egyetlen alkalmasnak tűnő felületen, egy alacsony asztalkán. Saya, aki eddig a kereveten szundított, most felemelte a fejét és a levegőbe szimatolt.
– Nem valamelyik puccos étkezőben kellene ebédelned? – kérdezett rá Charnal, és leemelte a fedőt az egyik fogásról. Abban olyan sűrű leves gőzölgött, hogy megállt benne a kanál.
– Én vagyok ennek a palotának a főpapja. Senki nem kényszeríthet rá.
Charnal egy magabiztos mosolyt vélt felfedezni Amnon arcán, és elnevette magát.
Mivel a szolgálólányt már elküldte, ő maga tálalta fel az ételt. A viharmadár kíváncsian cserregett, Saya pedig a szokásos, követelőző macskaszemmel nézett rá. Két ragadozóval egy szobában nem volt könnyű sült húst enni. Pedig gondoltak a familiárisokra is: az egyik tálcán egy nagy karéj nyers hússzelet pihent – amit Saya egy falásra eltüntetett – a másikon pedig vékonyra szelt cafatok. Ez utóbbi tányért Amnon feltette az ülőrúd melletti tartóra.
Amnon keveset beszélt, pedig alig vett valamit az asztalról. Vele szemben Charnal végre, ki tudja, milyen hosszú idő után teletömhette a hasát.
– Ez fűszeres. Nem tetszene – próbálta lerázni magáról Sayát, miközben az utolsó fogást tüntette el a tányérról.
A nagymacska nem hitt neki. Pláne azután, hogy végül mégiscsak kapott egy kis kóstolót. Charnal egyébként sem tudott volna már többet enni. A viharmadár kíváncsian közelebb repült.
– Te is kérsz? – érdeklődött Charnal.
Amnon nem szólalt meg, csak csendben figyelt. A viharmadár készségesen kivette a neki szánt falatot Charnal kezéből – aki minden tiltakozása ellenére pontosan tudta, hogy ennyi fűszer egyik familiáris gyomrát sem fogja elcsapni –, majd egy csettintéssel kérte rögtön a repetát. Méretes karmával kényelmetlenül lépkedett a simára csiszolt asztallapon, úgyhogy végül Charnal kinyújtott karjára szállt. Amilyen hatalmas volt, olyan pillekönnyű, de a szorítását Charnal tisztán érezte.
– Nyx senkivel nem barátságos – szólt közbe Amnon.
– Nem találkoztam még olyan állattal, aki velem ne lett volna barátságos – szaladt ki Charnal száján. A Fantomok Fejedelmeként bármelyik állatot könnyen meg tudta szelídíteni, legyen akár élő, akár halott. És bár Nyxet meg sem próbálta, a viharmadár úgy vonzódott hozzá, mint valami mágneshez. Ezek után már csak a gazdája közvetlen parancsára támadott volna, és valószínűleg akkor sem jókedvűen.
– Tényleg? Az a sárkány nem úgy nézett ki – szögezte le Amnon. – Vagy vele úgy akartál összebarátkozni, hogy felkínáltad magad reggelire?
Charnal szúrós pillantást vetett rá.
– Az egy értelmes bestia volt – világított rá. – És ha nem fosztják ki, akkor biztosan máshogy végződött volna a találkozó.
Amnon szemöldöke a magasba szaladt, de már nem adott hangot a kétségeinek.
– Pár napon belül kiderítjük, hogy ki volt a tettes – ígérte. – Felelnie kell a bűneiért. A sárkány három falut rombolt le, mire megállítottuk.
Charnal mélyről felsóhajtott.
– Három falu… Lehet, hogy azokban a falvakban kell keresni a bűnöst – vetette fel.
– Az emberek nem ilyen ostobák, tisztában vannak a következményekkel. A sárkányt tudatosan provokálta valaki, aki tudta, hogy a Viharpalota fennhatósága alatt álló falvak fognak elveszni. Márpedig mindketten tudjuk, hogy kik próbálnak ártani Osane-nak.
Charnal lassan megcsóválta a fejét. Hát persze, hogy ismét az ő papjairól volt szó, a túlélőkről, akik egy évvel ezelőtt szétszéledtek. De tényleg nem futott össze egyikükkel sem a környéken, és ha valaki a közelében lett volna, arról biztosan tudna.
Hallgatott. Amnon vak bizalma ide vagy oda, biztosan újra gyanút keltett volna, ha felsorolja az ellenérveit.
Őt már nem érdekelte, hogy ki kinek a pártján áll, vagy hogy az áldozatok melyik palota fennhatósága alá tartoztak, itt sokkal komolyabb ügyről volt szó. Egy ilyen alattomos támadást, ami emberéletekbe került, mindenképpen meg kellett torolni.
Ha tetszett a fejezet, vagy valamilyen észrevételt szeretnél megosztani velem, hagyj kommentet!
Ha pedig támogatnád a munkámat, ezen az oldalon keresztül meg tudsz hívni egy kávéra: link
(Egy megjegyzés ehhez kapcsolódóan: a feliratozásért, fordításokért sosem fogok pénzt kérni. Az írásaim azonban a saját szellemi termékeim, ezért, ha úgy érzed, hogy szeretnéd támogatni a könyvek megjelenését, folytatását, vagy csak úgy, akkor él ez a lehetőség, és a legfontosabb, hogy senkinek sem kötelező!)
(Még egy megjegyzés: a képeket AI csinálta :) )