1. fejezet

– Ez egy nagyon rossz ötlet – rázta meg a fejét Charnal, és a korhadt kerítésnek dőlt. A deszkák panaszosan megnyikordultak a súlya alatt.

Egy fekete párduc feküdt mellette a száraz fűben, és eddig egy cseppet sem zavartatta magát. Charnal nem is hozzá beszélt, hanem a velük szemben álló, hatalmas, fenyegető, türkizzöld sárkányhoz. Saya most a mancsába temette a pofáját, és még kerek fülét is hátracsapta, mintha nem akarná hallani a beszélgetés további részét. Charnal legszívesebben követte volna a példáját.

A sárkányt azonban, ezt a hatalmas ragadozót, a Fátylon túli világ szökevényét nem volt ilyen könnyű eltántorítani a céljaitól.

– Visszaszerzem. Akkor is. Visszaszerzem. Ellopták. Visszaszerzem – hajtogatta rendíthetetlenül.

Charnal ezen a ponton szerette volna agyonverni azt az idiótát, aki az „értelmes bestiák” közé sorolta a sárkányokat.

– Semmi értelme. A kincsed már valószínűleg nincs is meg.

Így jár az a sárkány, aki egy szekérre való aranyat, gyémántot és egyéb drágaköveket hagy felügyelet nélkül a barlangjában, amíg párt keres magának. Mellesleg, mint azt jó fél órája bevallotta, egyetlen nőstényt sem talált, pedig tíz teljes nap alatt körberepülte a fél világot.

– Visszaszerzem – mordult a sárkány, és akkorát szusszant, hogy Charnal haja vad táncot járt belé.

A férfi öt ujjal igazította el hosszú, fekete fürtjeit, majd leporolta magáról a sárkány leheletétől megpörkölődött faleveleket.

– Azt legalább tudod, hogy ki fosztott ki? – próbálta a beszélgetést értelmes mederbe terelni.

– A falu! Vagy a köpenyesek! Aki volt… akinél a kincsem van…

– Tudom-tudom. Darabokra téped és elégeted, hogy csak egy kupac hamu marad belőle – bólogatott megértően Charnal. – Nem mintha nem ugyanezt tetted volna azokkal, akiktől te loptad el…

– Én nem loptam! – ágaskodott fel a sárkány. – A kincs engem illet! Ostoba ember! Ostoba ember! Ostoba emberek!

Charnal mögül ledőlt a kerítés a hirtelen támadt szélrohamban. A sárkány felrepült, a férfi pedig hanyatt esett.

– Várj! – kiáltott utána. – Azt sem tudod, hogy ki vitte el a kincseidet!

A sárkány azonban nem fordult vissza. Ahogy Charnal a gyorsan távolodó bestia után nézett, úgy látta, hogy az nem a falu felé vette az irányt, hanem a saját barlangjához tért vissza. Valószínűleg azért, hogy kipihenje magát a megerőltető eszmecsere után.

– Ostoba emberek… – hallatszott még a távolból is.

Charnal megdörzsölte a vállát. Ez a fájdalom-dolog a Fátylon innen nem tartozott a kedvenc élményei közé. Sokkal strapabíróbb testhez szokott.

Sayára nézett, aki most fél szemmel lesett ki a mancsa mögül. A fekete párduc nevetett, úgy, ahogy a fekete párducok nevetni szoktak: fapofával. Charnal viszont érezte az érzelmeinek minden apró rezdülését, és nem örült neki, hogy az egyetlen hűséges társa kiröhögi.

– Ne nevess, vagy szőnyeget csinálok belőled! – mordult rá a párducra. A nagymacska készségesen felkelt, kacskaringós léptekkel odasétált a gazdájához, és már csak kuncogott magában. Charnal addigra minden eleganciát nélkülözve feltápászkodott, eligazította magán a meggyűrődött ruhákat, és egy lemondó sóhajjal adakozott a sárkány a távolban eltűnő sziluettjének.

– Ki vihette el a kincseit? – tette fel a kérdést magának Charnal.

Saya nem hogy nem válaszolt, de cica-módjára letette méretes ülepét, felemelte a mancsát, és mosakodni kezdett. Charnal egyedül tűnődött a talányon. Akárki is vitte el a sárkány kincseit, gondolnia kellett volna rá, hogy ezzel magára haragítja a szörnyeteget. A legtöbb hasonló szökevény – főleg az értelmes bestiák – békésen elvoltak a maguk világában, és marhákkal, disznókkal és kecskékkel táplálkoztak, amíg nem bolygatták őket. Persze, a sárkányok félelmetesek, és minden csillogó bigyót a saját tulajdonuknak tekintenek, úgyhogy ha valaki nem adja át a kincseit egy sárkánynak az első felszólításra, akkor nem ússza meg élve a találkozót.

De ez járulékos veszteség.

Ennél nagyobb problémákkal is meg kellett küzdenie az emberek világának azóta, hogy a Fátyol először hasadt fel.

Charnal végül úgy okoskodott, hogy a felbőszült sárkány első célpontja valószínűleg a legközelebbi falu lesz, ő pedig véletlenül sem akart belekeveredni egy efféle csatába, úgyhogy, bár már alkonyodott, folytatta az útját. Saya lassan lépkedett mellette. A táj mit sem változott körülöttük. Csenevész erdők, legelők, tessék-lássék módon művelt szántóföldek mellett haladtak el, és csak néhány magának való kereskedővel találkoztak. A dombok, ahol a sárkány barlangja is megbújt, rég a hátuk mögött voltak. Saya felélénkült és megéhezett a sötétség leszálltával, úgyhogy elkapott egy vadnyulat; Charnal, aki a párduccal való közelebbi ismeretség óta sem szerette meg a nyers húst, feltört egy ígéretesnek tűnő dinnyét magának.

Éjfél lett, mire elérték a második falut, és Saya talált maguknak egy pajtát, ahol meghúzhatták magukat reggelig. A kis település még előttük volt, de a szélén lévő épületcsoport inkább tűnt elhagyatott tanyának, mint lakott birtoknak.

Charnal lekucorodott a szalmából rögtönzött ágyra, Saya pedig mellé feküdt, és békésen szusszant egyet.

– Tudom, hogy mire gondolsz – jelentette ki Charnal, pedig a párducnak csak a túlsó sarokban motoszkáló egerek jártak az eszében, amik túl kicsik voltak ahhoz, hogy megérjék a fáradtságot, de túl bosszantóak ahhoz, hogy csak úgy megfeledkezzen róluk. – Segítenünk kellene, ha tényleg támad a bestia. De az kész lebukás lenne. Nem akarok összefutni a „köpenyesekkel”.

Saya közelebb gördült a gazdájához, és még mindig nem gondolt a sárkányra.

– Különben is, maguknak keresték a bajt. Kinek jut eszébe kifosztani egy sárkányodút?

A párduc a fülét hegyezte. A sarok felé.

– Még nekem se jutna eszembe – következtetett Charnal. – Majd szépen visszaadják a kincseket. Akkor megúszhatják.

A pajta sötéten ásító ablaka arrafelé nyílt, amerre a szomszédos falu is húzódott, de Charnal még mindig nem látott az egekig csapó lángokat abból az irányból.

– Én megtettem mindent. Megpróbáltam lebeszélni. Különben is. Nem a mi dolgunk. Nem, Saya, eszedbe se jusson. Nem megyünk vissza.

Sayának eszébe sem jutott. Charnalnak talán inkább a fegyverhordozójával kellett volna mindezt megbeszélnie. De ha még meglenne a fegyverhordozója, a probléma fel sem merült volna.

Charnal álomba aggódta magát.

Tűz. Az egekig törő füst, aminek a Fátyol sem állt az útjába. Az emberek világában álló palota lángolt, és a forróság égette Charnal szemét. Soha nem hitte volna, hogy eljön ez a nap. Soha nem gondolta volna, hogy az ereje úgy szivárog el, mint ahogy a száraz homok pereg ki az ujjai közül, amíg csak néhány szem marad belőle, amit bármikor elfújhat a szél.

Zuhant.

Kétségbeesett kiáltozás, könyörgés, halálsikolyok verték a dobhártyáját. A hívei sorra hullottak. A dicsőséges Fantompalotát kegyetlen tűz cincálta darabokra és emésztette el. A fény elviselhetetlenül ragyogott, a füst marta a torkát, a tüdejét…

Charnal hirtelen ült fel, hideg verejték verte ki a homlokát és csurgott le a gerincén. Saya ugrásra készen állt az ajtóban.

A kiáltozás, a füst és a pattogó lángok valódiak voltak.

Minden más egy éves, makacs emlék.

A pajta düledező deszkái élesen kirajzolódtak a reggeli fényben. Odakint a falu házai harsogó tűzzel égtek.

Egy hatalmas szárny vert szélrohamot, és Charnal feje fölül egyik pillanatról a másikra eltűnt a tető. A férfi a karjával védte az arcát a lehulló törmeléktől, és az orra alatt félhangosan átkozódott. Az egyik vékony deszka, az épp ledőlő fal egy darabja ráesett, és megütötte a lábát.

„Nincs kedved felkelni?” nézett rá Saya. Charnal szavak nélkül is értette a párduc sürgetését.

Seperc alatt tökéletes kilátás nyílt a pusztuló kis falura.

– Utálom a sárkányokat! Melyik volt az a címeres ökör, aki nem hagyta még kiirtani őket? – fújtatott mérgében.

Történetesen ő volt az a címeres ökör. De Saya ezt szerencsére nem kommentálta.

Charnal tett egy meddő kísérletet arra, hogy kidörzsölje a szeméből a füstöt, és közben kihámozta magát a szalmából, fadarabokból és ki tudja, miből álló csapdából. A sárkány, a tegnap megismert szörnyeteg továbbra is tombolt, hatalmas pofájából tűzeső hullott alá. Egyetlen szívdobbanással azután, hogy Charnal és Saya végre kimenekültek a pajtából, a romok lángba borultak.

– Most már nem ússzuk meg – vetett egy pillantást a férfi Sayára, majd a sárkányt keresve felnézett. A bestiának most nem volt kedve beszélgetni. Néha a miheztartás végett üvöltött egyet-egyet, aztán újabb lángokat fújt.

Charnal nagyot nyelt. A régi fegyvertára birtokában tétovázás nélkül nekiugrott volna a sárkánynak, de most korlátozottak voltak az eszközei. Mindenesetre futásnak eredt Saya mellett. Tartotta a lépést a fekete párduccal. Minden izmában érezte a nagymacska izgatottságát. Saya szemében a sárkány nem félelmetes szörnyeteg volt, hanem préda.

Charnalban felmerült, hogy a macska vajon hol és mikor hagyta el az életösztönét.

Az emberek sikoltozva menekültek az ellenkező irányba. A fiatalok gyorsabban, az idősebbek lassabban, anyák gyerekeikkel a karjaikban, zokogó lányok és halálra rémült fiúk. Néhány bátor férfi megállt a falu főterén, kardokkal, dárdákkal és kiegyenesített kaszákkal a kezükben, és Charnal már épp rájuk szólt volna, hogy esélyük sincs, meneküljenek inkább, amikor a sárkány egy újabb kört tett a fejük felett, és pokoli leheletével hamuvá égette őket. A környező házak kiürültek, de még mindig voltak emberek a környéken, és ha valaki nem állítja meg, akkor a sárkány üldözőbe veszi a menekülőket.

Charnalt megcsapta az odaégett hús émelyítő szaga.

– Megőrültél? – kiáltott rá a sárkányra, de az meg sem hallotta.

Saya vicsorogva meredt a szárnyas bestiára.

Charnal megvetette a lábát.

Nem volt teljesen fegyvertelen. Épp csak nem akarta használni az erejét.

A sárkányoknak sok gyenge pontjuk volt. Például a szárnyuk: ha felhasogatták a hártyákat, akkor minden sárkány a földre kényszerült. Aztán ott volt a szemük: a megvakult szörnyetegek pánikba estek, és onnan már könnyű volt legyőzni őket. És ugyanakkor Charnal nem látott még olyan sárkányt, amelyik átvágott torokkal túl élénk maradt volna.

A gond csak az volt, hogy amíg ő a dög szárnyát, szemét vagy nyakát támadja, addig a sárkány sem maradt veszteg. Tűzokádó, alkar-méretű fogakkal tűzdelt pofáján túl még a karmai és csapkodó, tüskés farka is elég fenyegetőnek bizonyult.

Ráadásul ez a jószág rohadt magasra szállt. Charnal pedig, csak hogy az egyik újonnan szerzett hiányosságát említsük, nem tudott repülni.

De egy képességét még használhatta.

Charnal lélekkarmai, ezek az alig látható, csillanásnyi pászmák kinyúltak a magasban kerengő sárkány felé, és kegyetlen mozdulattal a lelkébe martak. A sárkány pofájában kialudtak a lángok. Panaszos üvöltés töltötte meg a szikrázó levegőt, és a sárkány piruettet járt odafent, zuhant pár tucat métert, a szárnya nekicsapódott egy háztetőnek és széles árkot vájt belé.

Charnal a saját mellkasában érezte a visszacsapást. Gyorsabban jött, mint amire számított. Megtántorodott, és kénytelen volt felhagyni a támadással. A lélekkarmok szertefoszlottak, és Charnal zihált, vértől rózsaszín verejték ült ki a homlokára.

A sárkány ismét a levegőbe emelkedett.

– Francba – mordult fel Charnal. – Ha egy évvel korábban találkozunk, már halott lennél! – pörölt a szörnyeteggel, amelyiknek egyrészt esze ágában sem volt meghalni, másrészt kedve támadt hamuvá égetni a támadóját is.

Charnal épp időben ébresztette fel maga körül a jég- és vízelementálokból álló pajzsát, és húzta közel magához Sayát, de a forróság így is perzselővé vált egy pillanat alatt. Egyelőre csak védekezni volt ereje, támadni egyáltalán nem. Amint a sárkány levegőt vett az újabb lángokhoz, Saya kitört a körből, és a szörnyeteg szeme felé kapott, de csak a bőrét karcolta fel – a párduc, amilyen gyorsan támadott, olyan gyorsan vonult is vissza az üvöltő bestia bosszúja elől.

– A frászt hozod rám! Ne csinálj ilyet többet! – kiabált Charnal a macskával. – Mi lesz, ha megesz?

Saya csak vicsorgott válaszul. Ő is fel akarta falni reggelire a sárkányt, és Charnal nem tudta volna megmondani, hogy melyik bestia van ádázabb kedvében.

A lélekkarmokat nem lőhette el még egyszer. Talán ő maga sem élte volna túl, ha most megpróbálja. Amíg megoldásokat keresett, a legegyszerűbb elementális támadásokkal kötötte le a sárkány figyelmét, és próbálta növelni a távolságot kettejük között. És bár elért némi sikert, ahogy ő és Saya a pajzs mögött hátráltak, a sárkány is visszalépni kényszerült, Charnalnak nem voltak illúziói. A dög egyetlen ugrással áthidalhatta ezt a pár métert. És ha megteszi, akkor annyi volt.

A bestia kitátotta a pofáját, de ezúttal nem lángnyelvek robbantak elő belőle, hanem a hosszú, fenyegetően hegyes fogai villantak meg.

Charnal nagyot nyelt. Na, a harapás ellen nem sokat védett a jégpajzs. Saya lekuporodott a támadáshoz, minden izmában feszültség dübörgött. Csakhogy Charnal biztos volt benne, hogy szégyenszemre pont egy sárkány fogja megölni.

A pillanat végtelen hosszúra nyúlt. A sárkány megfeszítette hatalmas, izmos lábát és kitárta a szárnyát. Szemfogait fehéraranyba vonta a hajnali napfény.

Aztán a következő szívdobbanással egy időben sűrű villámok csaptak le a bestiára, és a kitátott száj elfordult Charnaltól. Egy sas-méretű, fenséges viharmadár tűnt fel felette. A sárkány az új fenyegetés felé csapott a farkával, de nem érte el; a viharmadár kecsesen kitért a támadás elől, és újabb villámokat szórt.

Csak pár másodperccel lemaradva szürkébe öltözött védelmezők érkeztek, és a harcteret a Fátylon túli ragadozók népesítették be. Négy, vagy akár öt bestia támadta egyszerre a sárkányt, mindannyian familiárisok. Ezek a lények tudták, hogy hogyan kell elbánni egy efféle szörnyeteggel. Villámok és jégeső töltötte meg a levegőt, és míg Charnal kihátrált a halálos támadások hatósugarából, Saya egyenesen a közepébe vetette magát, méretes karmaival ott hasogatta a sárkány szárnyait, ahol érte. A nagymacska azonnal megtalálta a helyét.

A sárkány lerázta magáról az éjfarkas-familiárist – a lóméretű, fekete kutya nyekkenve ért földet. Charnal, aki nem csak önmagát, de az elementáljait is kimerítette már, megpróbált valami kézzelfogható fegyvert szerezni. Felvette a földről az egyik kardot, amit a falu egyik korábbi lakójának hamukupaca mellett talált, de amint felemelte, a penge porrá omlott a szeme láttára.

– Ezt nem mondod komolyan! – horkant fel, és eldobta a haszontalan markolatot.

A csata elkeseredettnek tűnt. Bár a familiárisok és a gazdáik is mindent beleadtak, nem sikerült valódi sebet ejteniük a sárkányon. Úgy tűnt, hogy csak azon fog múlni, hogy melyikük merül ki hamarabb. Nem telt bele sok idő, és a következő familiáris, egy griff is leszállni kényszerült, és megpörkölődött szárnyaival már nem volt képes újra támadni.

– Előre! – hallatszott egy kiáltás a köpenyesek vezetőjétől. Hosszú, fényes pengéjű kardot szegezett a sárkányra, ezüstszürke köpenye ragyogott, a szeme villámokat szórt. A viharmadár teljesítette először az utasítását.

A sárkány felkapta a fejét, pont a támadó viharmadárra, arrafelé, amerről a villámok érkeztek.

Charnal jól ismerte ezeket a bestiákat, tudta, hogy melyik mire képes, látta őket csatában, harcolt mellettük és harcolt ellenük, és tisztában volt vele, hogy még mindig kevesen vannak a sárkány ellen.

A következő áldozat a viharmadár lesz – vágott belé a felismerés. A sárkány egyik karja pont felé nyúlt.

Charnal nem gondolkodott. Segítségül hívta Saya képességeit, a párduc ügyességét, gyorsaságát, és a magasba ugorva elrántotta a viharmadarat a lecsapó karmok útjából. Elszámíthatta magát, mert éles fájdalom hasított a hátába, de a madár megmenekült, és amíg ő elterelte a sárkány figyelmét, a köpenyesek vezetőjének kardja elérte a bestia torkát.

Mire Charnal a viharmadarat elengedve földet ért, és megtántorodott a hátába hasító fájdalomtól, nyertek.

Ha tetszett a fejezet, vagy valamilyen észrevételt szeretnél megosztani velem, hagyj kommentet!

Ha pedig támogatnád a munkámat, ezen az oldalon keresztül meg tudsz hívni egy kávéra: link

(Egy megjegyzés ehhez kapcsolódóan: a feliratozásért, fordításokért sosem fogok pénzt kérni. Az írásaim azonban a saját szellemi termékeim, ezért, ha úgy érzed, hogy szeretnéd támogatni a könyvek megjelenését, folytatását, vagy csak úgy, akkor él ez a lehetőség, és a legfontosabb, hogy senkinek sem kötelező!)

(Még egy megjegyzés: a képeket AI csinálta :) )

Vissza a főoldalra

2. fejezet